Ma negyven éve mutatták be az Elveszett frigyláda fosztogatói című kalandfilmet, Spielberg és Lucas első közös szerelemgyerekét. Az évforduló kapcsán összeszedtem néhány érdekesebb háttér információt a filmről.

A HVG-ben megjelent nemrég egy harminc magyar filmet tartalmazó lista, amit nagy lelkesedéssel és érdeklődéssel kezdtem tanulmányozni, ugyanis a címben szerepeltetett jelző azt ígérte, hogy ezek minden idők legfontosabb magyar filmjei egy csokorba szedve, de hamar csalódnom kellett, mert a cikket megnyitva a bevezetőben már az szerepelt, hogy a valaha volt legjobb nagyjátékfilmeket kívánták sorrendbe állítani.

Nem véletlen a cím választás, mert valójában nem a Star Wars, hanem A kétéltű ember az a sci-fi, ami magát gyerekfilmnek hazudva megváltoztatta az életünket. Egy materialista, mítoszok nélküli világban emberek tízmillióit szórakoztatta és adott valódi transzcendens élményt.

A tunéziai sivatagban negyvenöt évvel ezelőtt ezen a napon kezdődött a Csillagok háborúja forgatása, ebből az alkalomból szedtem össze néhány érdekes tényt, amiről nem biztos, hogy hallottatok George Lucas kapcsán.

A kilencvenes évek közepén sem volt már vicces arról beszélgetni, mennyire frusztráló, hogy március 15-én a televízióban csak az 1953-ban osztályharcos szellemben készült Föltámadott a tenger című Nádasdy Kálmán, Ranódy László, Szemes Mihály rendezte játékfilmet lehet levetíteni, de a dolog mostanra igazán fájdalmassá vált, hiszen eltelt huszonöt év, és a helyzet mit sem változott.

Ahogy előző bejegyzésemben írtam, Major Tamás a hetvenes évek végétől hirdette megfejtését Sztanyilavszkij-ról és Brecht-ről, miszerint Sztanyiszlavszkij a világnézeti realizmus atyja, Brecht pedig ezt fejelte meg azzal, hogy behozta a színházba a dialektikát. Ebből a nézőpontból elég nehéz a görög tragédia gyökeréig ásni, bár tény, hogy született egy-két egész hatásos osztályharcos Antigoné, de azok az előadások valójában csak a felszínt kapirgálták.

Mielőtt végleg lekattannék Major Tamásról, meg Sztanyiszlavszkij-ról, kell egy kicsit foglalkoznunk a görögökkel, illetve a Majorék által eléggé alulreprezentált attikai tragédiával. Már a nyolcvanas években sejtettem, hogy a görög tragédia mögött nagy titkok lappanganak, és ez nem (csak) abból fakadt, hogy nem (igazán) értettem az Antigonét, vagy az Oidipusz királyt, de elég szemet szúró volt, hogy Molière-hez, vagy Shakespeare-hez képest mennyire nem hangsúlyos a képzésünkben Aiszkhülosz, Euripidész vagy Szophoklész.

Oké, Sztanyiszlavszkij nem megkerülhető a színészképzésben. Viszont ott van Mejerhold mellett még Brecht, Artaud, vagy az általam már említett Grotowski – de hogy a lista teljes legyen, megemlítendő Vahtangov, Efrosz és Mihail Csehov is. Őt például a Vidnyánszky esztétikai nézeteihez is közel álló Eugenio Barba a huszadik század egyik legnagyobb színészpedagógusának nevezi.

Rendben, bármennyire is szeretném, nem úszom meg, hogy írjak az SzFE-ről meg Vidnyánszky-ról, hát lássuk!

Több, mint elgondolkodtató, miért van az, hogy a konzervatív, teista oldalon egyedül Vidnyánszky Attilát találjuk, aki a határon túlról, Beregszászról érkezett, nemzetközi sikerekkel a háta mögött.

Sokat gondolkodtam már fiatal pályakezdőként is a próbatábla előtt ácsorogva, hogy tulajdonképpen egy darab sorsa már a szereposztásnál eldől, jól tudható, hogy mi lesz az előadás „mondandója”. Mert nem mindegy, hogy egy tiszta tekintetű, kendőzetlen igazságérzetű fiúval játszatják el Rómeót, vagy egy élveteg arcú, vagy egy csibészes, esetleg egy sunyi ábrázatú karakterrel. Júlia életunt, anorexiás kislány, aki zavarában flegmán beszél mindenkivel, vagy egy őszinte, ártatlan lány, akinél nem gyengeség, hanem állhatatosság, hogy mindenkiről a jót feltételezi?