1922. november 18-án halt meg Marcel Proust francia regényíró, a XX. század egyik legfontosabb regényének szerzője.
Az eltűnt idő nyomában nem önéletrajz, hanem regény, amelyben igen sok az önéletrajzi elem. Hőse egy egyes szám első személyben beszélő férfi, aki keresi a saját múltját, azaz pontosabban azt kutatja önmagában, hogy a szinte észrevétlenül elröppent időnek mi is volt a tartalma. És a szeszélyes gondolattársítások nyomán lassan kitöltődik az eltűnt idő. De nemcsak saját élményekkel, hanem újra felidézett alakokkal, akiknek életéről sok mindent megtudott az emlékező. A mű majd 3200 oldalon több, mint 2000 karaktert vonultat fel.
Proust unokafivére volt Henri Bergson filozófus, aki azt tanította, hogy az idő valóságos múlásának semmi köze ahhoz a belső időhöz, a tartamhoz, ahogy az ember átéli az időt: ugyanaz a félóra, ami az egyik embernek nagyon rövid, a másiknak tűrhetetlenül hosszú lehet. Nos, Proust éppen ezt a belső időt ragadta meg regényfolyamában. Nem egyszerű, nem rövid, de olvassátok, mert egy csoda!
„Az igazi felfedezőút nem új tájak utáni kutatást jelent, hanem egy új látásmód elsajátítását.”