Elfelejtett születésnap
125 évvel ezelőtt, 1897. október 16-án nyitotta meg kapuit első munkahelyem, a Magyar Színház.
Euridiké és Orpheusz a Hargitán
Advent második vasárnapján eszembe jutott, hogy Sütő András Advent a Hargitán című művének eredetileg '85 decemberében lett volna a Nemzeti Színházban az ősbemutatója, de először letiltották, aztán végül is Bubik Pista hathatós közbenjárásának is köszönhetően „csak” eltolták a premiert ’86 januárjára.
A darabnak két központi allegóriája van. Az egyik a „Nagy Romlás”, mint a magyarság fölött tornyosuló fenyegető elnyomás. A másik, talán még ennél is hangsúlyosabb elem: maga az adventi időszak. A megváltó eljövetelére való várakozás, a megerősített hit időszaka.
A tehetséges Mr. Ripley
A pandémia alatt akadt a kezembe a könyvespolcon egy régi könyv, a Molnár Gál Péter által szerkesztett Helyünk a deszkákon című, mely Gellért Endre összegyűjtött írásait tartalmazza. Nem kezdtem el egyből olvasni, de éreztem, nem véletlenül került most elő. Aztán meghalt a Mari.
„Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”
Ahogy előző bejegyzésemben írtam, Major Tamás a hetvenes évek végétől hirdette megfejtését Sztanyilavszkij-ról és Brecht-ről, miszerint Sztanyiszlavszkij a világnézeti realizmus atyja, Brecht pedig ezt fejelte meg azzal, hogy behozta a színházba a dialektikát. Ebből a nézőpontból elég nehéz a görög tragédia gyökeréig ásni, bár tény, hogy született egy-két egész hatásos osztályharcos Antigoné, de azok az előadások valójában csak a felszínt kapirgálták.
Oidipusz, avagy az ember tragédiája
Mielőtt végleg lekattannék Major Tamásról, meg Sztanyiszlavszkij-ról, kell egy kicsit foglalkoznunk a görögökkel, illetve a Majorék által eléggé alulreprezentált attikai tragédiával. Már a nyolcvanas években sejtettem, hogy a görög tragédia mögött nagy titkok lappanganak, és ez nem (csak) abból fakadt, hogy nem (igazán) értettem az Antigonét, vagy az Oidipusz királyt, de elég szemet szúró volt, hogy Molière-hez, vagy Shakespeare-hez képest mennyire nem hangsúlyos a képzésünkben Aiszkhülosz, Euripidész vagy Szophoklész.
Virágozzék minden virág! Végre!
Oké, Sztanyiszlavszkij nem megkerülhető a színészképzésben. Viszont ott van Mejerhold mellett még Brecht, Artaud, vagy az általam már említett Grotowski – de hogy a lista teljes legyen, megemlítendő Vahtangov, Efrosz és Mihail Csehov is. Őt például a Vidnyánszky esztétikai nézeteihez is közel álló Eugenio Barba a huszadik század egyik legnagyobb színészpedagógusának nevezi.