
Mielőtt végleg lekattannék Major Tamásról, meg Sztanyiszlavszkij-ról, kell egy kicsit foglalkoznunk a görögökkel, illetve a Majorék által eléggé alulreprezentált attikai tragédiával. Már a nyolcvanas években sejtettem, hogy a görög tragédia mögött nagy titkok lappanganak, és ez nem (csak) abból fakadt, hogy nem (igazán) értettem az Antigonét, vagy az Oidipusz királyt, de elég szemet szúró volt, hogy Molière-hez, vagy Shakespeare-hez képest mennyire nem hangsúlyos a képzésünkben Aiszkhülosz, Euripidész vagy Szophoklész. Persze a büfében rossz nyelvek azt beszélték, hogy az antik görög drámához Major annyira nem értett, és az egyébként is Gábor Miklós felségterülete.
De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen Major a hetvenes évek második felétől a működő szocializmus felkent színész pápájaként hirdette nemzetközileg is megfejtését Sztanyilavszkij-ról csakúgy, mint Brecht-ről, miszerint Sztanyiszlavszkij a világnézeti realizmus atyja, Brecht pedig ezt fejelte meg azzal, hogy behozta a színházba a dialektikát. Na, ebből a nézőpontból elég nehéz a görög tragédia gyökeréig ásni, bár tény, hogy született egy-két egész hatásos osztályharcos Antigoné, de azok az előadások valójában csak a felszínt kapirgálták.
De, nehogy megint a materializmusnál kössünk ki, szeretném felvetni, hogy mindannyian itt, Európában mélyen gyökerezünk a darwinizmus által sugallt lineáris fejlődési modellben, amelyből egyenesen vezetjük le, hogy mindaz, ami időben megelőzött bennünket, kevésbé volt fejlett, mint mi, s ezért a mi korunk minden eddigi fejlődés tetőpontja. Ez a magatartás, amit a görögök hübrisznek neveznek (és amely szinte minden tragédia központi témája), egyaránt jellemző a kereszténységre és a természettudományra. Mivel a mi kultúránk túlnyomórészt e két gyökérből táplálkozik, nem is csodálkozhatunk rajta, milyen mélyen meg vagyunk győződve kultúránk magas fejlettségi fokáról, minek következtében eszünkbe se jut régebbi korokban és kultúrákban keresni olyasmit, amiből esetleg tanulhatnánk. Pedig a görög tragédia túlélt két és fél évezredet anélkül, hogy igézetéből bármit is veszített volna, mind a mai napig – többek között – a hollywoodi filmkészítés alapja. De addig, amíg a tragédiában nem látunk mást, mint szépirodalmi alkotást, színházi előadást vagy a mai dráma előfutárát, tévúton járunk. Az attikai tragédiának mindezekhez nem volt és nincs is semmi köze.
Az antik görög dráma a Dionüszosz-kultuszból ered, és szorosan kapcsolódik a mítoszhoz. Ekképpen mindig is kizárólag vallási, kultikus esemény volt, erről tanúskodik maga a Dionüszosz-oltár is, amely mindig az előadás helyszínének közepén állott. A tragédia vallási esemény, és egyes-egyedül az istenség magasztalására szolgál, semmiképp sem az emberi sors pesszimisztikus bemutatására. Egyetlen kereszténynek sem jutna eszébe, hogy a misét szomorújátéknak nevezze, holott az is Jézus halálának kultikus ábrázolása, és épp így nem gondoljuk, hogy pesszimista vallás lenne a kereszténység, holott központi témája Jézus passiója és halála. A szenvedés és halál mögött ott áll a halhatatlanság és az élet örökkévalóságának tudása, s éppen ez a vallás lényege. A görög vallásban sincs ez másképp.
Azt hiszem, ezek után már elkezdhetünk majd egy következő bejegyzésben az Oidipusszal és az Antigonéval foglalkozni. Addig javaslom a Dionüszosz kisfilm megtekintését, valamint Gábor Miklós zseniális Oidipusz-alakításának csekkolását. Sziasztok!