Elfelejtett születésnap
125 évvel ezelőtt, 1897. október 16-án nyitotta meg kapuit első munkahelyem, a Magyar Színház.
Euridiké és Orpheusz a Hargitán
Advent második vasárnapján eszembe jutott, hogy Sütő András Advent a Hargitán című művének eredetileg '85 decemberében lett volna a Nemzeti Színházban az ősbemutatója, de először letiltották, aztán végül is Bubik Pista hathatós közbenjárásának is köszönhetően „csak” eltolták a premiert ’86 januárjára.
A darabnak két központi allegóriája van. Az egyik a „Nagy Romlás”, mint a magyarság fölött tornyosuló fenyegető elnyomás. A másik, talán még ennél is hangsúlyosabb elem: maga az adventi időszak. A megváltó eljövetelére való várakozás, a megerősített hit időszaka.
„Lucifer, vezess új utakra engem!”
Sokat gondolkodtam már fiatal pályakezdőként is a próbatábla előtt ácsorogva, hogy tulajdonképpen egy darab sorsa már a szereposztásnál eldől, jól tudható, hogy mi lesz az előadás „mondandója”. Mert nem mindegy, hogy egy tiszta tekintetű, kendőzetlen igazságérzetű fiúval játszatják el Rómeót, vagy egy élveteg arcú, vagy egy csibészes, esetleg egy sunyi ábrázatú karakterrel. Júlia életunt, anorexiás kislány, aki zavarában flegmán beszél mindenkivel, vagy egy őszinte, ártatlan lány, akinél nem gyengeség, hanem állhatatosság, hogy mindenkiről a jót feltételezi?
Az éhes színész a jó színész
Pár éve foglalkoztat a gondolat, nyilván azért, mert betöltöttem az ötvenet, hogy blogot indítok és megosztom az általam itthon és külföldön a film világában tapasztalt azonosságoknak és különbözőségeknek köszönhetően levont következtetéseimet, azok – reményeim szerint – nem is olyan kusza mátrixát.