Pár éve foglalkoztat a gondolat, nyilván azért, mert betöltöttem az ötvenet, hogy blogot indítok és megosztom az általam itthon és külföldön a film világában tapasztalt azonosságoknak és különbözőségeknek köszönhetően levont következtetéseimet, azok – reményeim szerint – nem is olyan kusza mátrixát. Teszem ezt nemcsak producerként, hanem egykori színészként, egyszerre felvillantva szakmánk művészeti és gazdasági vonatkozásait, így elképzelésem szerint – új szempontokat behozva – sokak számára más megvilágításba tudok majd helyezni korábban megkérdőjelezhetetlennek gondolt princípiumokat.
Kezdjük egészen messziről. 1986-ban kerültem először a Nemzeti Színház Stúdiójába, színész szerettem volna lenni. Hihetetlen élmény volt olyan színészóriásokkal testközelbe kerülni, mint Sinkovits, Bessenyei, Agárdi, Kállai vagy éppen Lukács Margit, ugyanakkor már rögtön az elején beleszaladtam egy-két számomra furcsának tűnő alapvetésbe.
„A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga”. E halhatatlan madách-i sorok szellemében csuklóztattak majdnem minden pályakezdő színészt az elmúlt hatvan évben, míg meg nem tanultuk annyira, hogy vérünkké váljon: ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor valószínűleg tehetségtelenek vagyunk. Mert a nagy művész az szenved. Folyamatosan kétségek közt őrlődik. Csak „az éhes színész a jó színész”.
Ez nem vicc, a Katona József Színházban egy időben tényleg ez a mondás járta a vezetői irodák környékén. Ennek a színészi rideg tartásnak a szellemében rúgta ki és alázta meg Zsámbéki Gábor nyilvánosan az akkor egy-két éve diplomát szerzett osztálya legtehetségesebbnek tartott, legígéretesebb fiatal színészét, arra való hivatkozással, hogy egy kereskedelmi csatornának is dolgozik, és így mint műsorvezető többet keres, mint a Katona azon vezető művészei, akik Zsámbékiékkal vált-váll vetve harcolnak évtizedek óta.
A VHS-korszaknak köszönhetően, már a nyolcvanas évek elején volt szerencsém a 21 évesen is sugárzóan tehetséges Eddie Murphy játékát megcsodálni, így azt éreztem, itt valami nem stimmel. De igazándiból csak a vasfüggöny leomlásával kezdtek bizonyos információk a kiváltságosokon kívül egyszerű földi halandók számára is hozzáférhetővé válni. Az HBO-n a szintén 21 évesen nem kevesebb talentummal megáldott Will Smith-t saját televíziós sorozatában elnézve érezhető volt, hogy ez a „csak a szenvedő színész a használható színész” tényleg sántít. Persze akkoriban az egyetlen Filmmúzeumot leszámítva, Magyarországon nem nagyon lehetett amerikai filmet eredeti hanggal látni, nem igazán volt összehasonlítási alap.
Ezért is érezhettem kiváltságosnak magam, mint színi növendék, hogy angol nyelven láthatok moziforgalmazás előtt álló amerikai filmeket a Főiskolán. Sokkoló volt Robin Williams, Jeff Bridges játéka, vagy a később alakításáért Oscar-díjat kapó Mercedes Ruehl-é A halászkirály legendájában. Ugyanakkor szerepformálásuk tükrében teljesen érthetetlen volt számomra, hogyan fordulhat elő, hogy neves drámai színészeink is illusztrálnak, poentíroznak, karikíroznak egy-egy amerikai blockbuster szinkronja során.
Néhány nappal később a Katonában beültem az Ascher Tamás által rendezett Platonovra, ahol elkezdett derengeni valami. A tökéletes rendezés és a rengeteg jó színész között is volt valaki, akinek az átlényegülése még ebből a válogatott társaságból is kivilágított: a tragikus sorsú Ternyák Zoltán, nem eljátszotta a karaktert. Ő maga volt a karakter (csak később derült ki, milyen árat kellett fizetnie ezért a fajta „tökéletes” alakításért). A két élmény együttes hatása döbbentett rá először, hogy sokféle színjátszási metódus létezik a világban, nemcsak a Sztanyiszlavszkij-rendszer, amit Magyarországon kizárólagosan oktatnak.