Sokat gondolkodtam már fiatal pályakezdőként is a próbatábla előtt ácsorogva, hogy tulajdonképpen egy darab sorsa már a szereposztásnál eldől, jól tudható, hogy mi lesz az előadás „mondandója”. Mert nem mindegy, hogy egy tiszta tekintetű, kendőzetlen igazságérzetű fiúval játszatják el Rómeót, vagy egy élveteg arcú, vagy egy csibészes, esetleg egy sunyi ábrázatú karakterrel. Júlia életunt, anorexiás kislány, aki zavarában flegmán beszél mindenkivel, vagy egy őszinte, ártatlan lány, akinél nem gyengeség, hanem állhatatosság, hogy mindenkiről a jót feltételezi? Bánk Bán Melindája okos vagy buta? Makrancos Katát önérzetes szabadságharcosnak ábrázolni tudó színésznő kapja a szerepet, vagy az, aki precízen és viccesen tud megformálni egy önáltató hisztérikát? Lucifer aranyigazságai intellektuális, baráti útmutatók az élethez, vagy csak egyoldalú, cinikus álbölcsességek, amivel folyton összezavarja Ádámot és a vesztére tör?
Amikor Madách megírta a művet, még jóval azelőtt, hogy a materialista életszemlélet gyökeret vert volna a magyar színpadokon, elég egyértelmű volt a válasz, aztán szépen lassan egyeduralkodóvá vált a szimpatikus Lucifer-szerepformálás a hazai színjátszásban. Álszent dolog lenne tehát azt állítani, hogy ez csak és kizárólag egyéni ízlés kérdése. Az, hogy Lucifer intellektuális mérce-e, vagy inkább az intelligenciát is a maga ördögi rombolására használó intrikus, az, hogy egy szerelmet valló fiatal lány karaktere mennyire van szinkronban a megírt szerep által képviselt értékekkel, az, hogy egy a hatvanas években játszódó krimi két főszereplője közül a reformkommunista ügyész, vagy az ötvenhatos szabadságharcos múlttal rendelkező rendőr lesz-e szimpatikusnak ábrázolva, mindez igenis világkép kérdése.
De nagyon nehéz a tudományt, a józan észt és a haladást a materialista világnézettel azonosító, a legprogresszívebb és egyedül korrekt ideológiának tekintő emberrel megértetni, hogy a vallás nem egy antropológiai érdekesség, nem egy szubkulturális szegmens, amit az igazán művelt arcok csak hivatkozásként és a különböző korok műalkotásainak mélyebb ismerete miatt kénytelenek megismerni. Ez különösen akkor nehéz, ha egy olyan kultúrában nevelkedett valaki, amelyik büszkén hirdette a vallásszabadság eszményét, miközben tűrt kategóriába sorolva gondoskodott arról, hogy a humán értelmiség a racionális progresszió szellemében intellektuális gettóba száműzze a vallásos kollégáit.
Felkavaró szembesülni vele, hogy mindennek a gyökere a Kádár-kori kultúrpolitika hatékonyságában keresendő. Akár lerágott csontnak is nevezhető, hogy a Komlós János nevével fémjelzett szocialista kabaré milyen mértékben járult hozzá a Kádár-rezsim elfogadottságához. Pedig az aczéli kulturális offenzívának – amely a korábbi rákosista lerohanás helyett a felőrlés módszerével operált – a mai napig sokkal mélyebbre ható következményei vannak, mint ahogy azt gondolnánk.
Elgondolkodtató, hogy a színművészek között még csak-csak előfordul hívő ember, de 30 évvel a materialista világnézetű önkény megdöntése után egy, azaz egy darab olyan rendezőt tudunk felmutatni Enyedi Ildikó személyében, aki ellenpólusát adhatná a materialista világszemléletű, kétségkívül gyakran jelentős művészi színvonalat képviselő oldalnak.
Ki-ki megvizsgálhatja a magyar film és színházi életet ebből a szemszögből. Megnézheti, milyen témákat dolgozott fel a pártállam összeomlása óta, milyen témájú és tartalmú filmekkel képviseljük magunkat a nemzetközi fesztiválokon. Milyen példaképeket mutatnak, milyen mintával szolgálnak a filmek és a színházi előadások főhősei a fiatalok számára.
Bárki, aki idáig eljutott e bejegyzésben, és valóban érdeklik a válaszok az előző bekezdésben feltett kérdésekre, az pár perc gondolkodás után maga fog arra jutni, hogy „hát igen, ez azért vitathatatlanul egyoldalú képet mutat”.