Advent második vasárnapján eszembe jutott, hogy Sütő András Advent a Hargitán című művének eredetileg '85 decemberében lett volna a Nemzeti Színházban az ősbemutatója, de először letiltották, aztán végül is Bubik Pista hathatós közbenjárásának is köszönhetően „csak” eltolták a premiert ’86 januárjára.
A darabnak két központi allegóriája van. Az egyik a „Nagy Romlás”, mint a magyarság fölött tornyosuló fenyegető elnyomás. A másik, talán még ennél is hangsúlyosabb elem: maga az adventi időszak. A megváltó eljövetelére való várakozás, a megerősített hit időszaka.
A székelység megmaradását eredményező állhatatosság, mint a megingathatatlan hit maga, az advent lényege, hiszen történhet bármi, a hívő ember messiásban való hitét nem rendíti meg semmi. Árvai Réka sem adja fel a keresést, és a két kezével kaparja ki a jégből a szerelmét, így állhatatossága jutalmaként Zetelaki Gábor csodálatos módon fel is támad.
Emlékszem rá mennyire szerettük Sinkovits és Agárdy alakítását, és mennyire jó volt stúdiósként betlehemezni a darabban, de igazán Funtek és Kubik játéka bűvölt el bennünket, ahogy a mindent elsöprő, de nem a talmi szenvedélyen, hanem két tiszta lélek találkozásán alapuló igaz szerelmet ábrázolták. Tették mindezt természetesen, nem direkt módon, hanem az értékrendek és a világnézetek katarzist okozó ütköztetésével. Tulajdonképpen egy fordított Orpheusz és Euridiké történettel, ahol a lány 20 év kitartásának eredményeként hozza vissza a halálból a szerelmét…