Oké, Sztanyiszlavszkij nem megkerülhető a színészképzésben. Viszont ott van Mejerhold mellett még Brecht, Artaud, vagy az általam már említett Grotowski – de hogy a lista teljes legyen, megemlítendő Vahtangov, Efrosz és Mihail Csehov is. Őt például a Vidnyánszky esztétikai nézeteihez is közel álló Eugenio Barba a huszadik század egyik legnagyobb színészpedagógusának nevezi. A felsorolás végére hagytam a kedvencemet, Gordon Craig-et, akit Hevesi Sándor állandóan együtt emlegetett Sztanyiszlavszkijjal.
Bizony, bizony, Major a Nemzetiben Hevesi Sándornak köszönhetően találkozott először „a” módszerrel, amit nem úgy, mint mások, Hevesi értett és értelmezett is. Nem beszélve Gellért Endréről, akiről Major még a hetvenes években is azt mondta, egy ember volt, aki nála is jobban értett a színházhoz: Gellért. Ugyanakkor tény, hogy Sztanyiszlavszkij realizmusa áll a legközelebb a magyar színházkultúra – az európai színházak kialakulásához képest későn és konzervatívan megtapadt – nézőihez. A módszer konzerválódásának többek között ez is oka.
1992-ben volt szerencsém egy félévet eltölteni Nánási Ottó és Balázs Kálmán keze alatt az Artistaképzőben, ahova egy várszínházi előadásban játszott szerepem kapcsán delegált a Nemzeti Színház. Zsonglőrködni tanultam, de tulajdonképpen az ott látottak, hallottak győztek meg arról, hogy a nekünk szajkózott „pillanat művészete”-duma, azért nem pontosan úgy működik, ahogy azt nekünk sugallják. Rá kellett jönnöm, hogy bizonyos képességek (mozgás, zene, tánc, pantomim, akrobatika) elsajátításával a rögzítés és a reprodukálás sokkal professzionálisabban megvalósítható. Ugyanis – szólt Ottó bácsi alapvetése –, ha az ember száznegyven százalékosan tudja a számot, a szerepet, akkor lehet földrengés, néger gyerekek potyoghatnak az égből, akkor is minimum kilencven százalékon le fogja hozni az előadást minden egyes alkalommal. Gyakorlatilag az öreg egy mondatban ledilettánsozta az egész magyar színházi és filmes szakmát. Akkor. ’92-ben.
Az utóbbi évtizedekben, a YouTube korában követhetetlenül gyors változáson ment és megy keresztül a színházi és filmes szakma. A színész, mint önálló alkotó már rég kilépett a klasszikus színházi formanyelv és a hagyományos értelemben vett színházi hierarchia rendjéből. Az előadóművészet jelentősen átalakult, megjelent és elterjedt a fizikai színház, az újcirkusz, az alkalmazott színház, a media design. Ezért lenne elengedhetetlenül fontos, hogy a színészképzésben találkozzanak a hallgatók ezekkel a műfajokkal és a különböző színészképzési módszerekkel. Szükségünk lenne egy olyan Színház- és Filmművészeti Egyetemre, amely reagál a film és színház világának nemzetközivé válására, a megváltozott piaci helyzetre, külföldi vendég oktatókat is meghívva ablakot nyit a világra és valós együttműködést alakít ki neves angol, amerikai, orosz vagy éppen kínai társintézményekkel, így teremtve meg, hogy valós, a XXI. századi nemzetközi normáknak megfelelő tudással kerüljenek ki a végzősök az egyetem falai közül.