Ahogy előző bejegyzésemben írtam, Major Tamás a hetvenes évek végétől hirdette megfejtését Sztanyilavszkij-ról és Brecht-ről, miszerint Sztanyiszlavszkij a világnézeti realizmus atyja, Brecht pedig ezt fejelte meg azzal, hogy behozta a színházba a dialektikát. Ebből a nézőpontból elég nehéz a görög tragédia gyökeréig ásni, bár tény, hogy született egy-két egész hatásos osztályharcos Antigoné, de azok az előadások valójában csak a felszínt kapirgálták. Addig, amíg a tragédiában nem látunk mást, mint szépirodalmi alkotást, színházi előadást vagy a mai dráma előfutárát, tévúton járunk. Az attikai tragédiának mindezekhez nem volt és nincs is semmi köze.
Az antik görög dráma a Dionüszosz-kultuszból ered, és kizárólag vallási, kultikus esemény volt. Oidipusz története mítosz, tehát nincs benne jellemábrázolás, ami megrajzolná a király egyéni fejlődését, felfedné hibáit és tévedéseit. Éppen úgy, mint egy passiójátékban, ahol Jézus karaktere sem fejlődik. S bár a tragédia alapjául olyan események szolgálnak, amelyek alkalmasak lennének az izgalmas drámai feldolgozásra, a tragédiának nincs cselekménye. Az események vagy a kulisszák mögött, vagy a darab kezdete előtt lezajlottak, a színpadon nem történik akció, csupán híradásokat hallunk arról, ami már megtörtént. Sőt a kezdet kezdetén elhangzó jóslatból az egész történetet előre megismerjük. A tragédiából tehát valójában hiányzik a szándék, hogy bármit is bemutasson, de nagysága éppen ebben, a cselekményről való lemondásban áll, mert így tud tiszta reflexióvá válni.
Tehát, ha a néző számára a kezdettől fogva ismert minden, és ezért elmarad az a feszültség, ami a cselekményből következne, csak a felismerés döbbenete tudja a feszültséget végig fenntartani a befogadóban, annak átélése, hogy milyen keservesen nehéz dolog magunkévá tenni a kívülről jövő igazságot, mennyire megerőltető olyan tágra nyitni a tudat kapuját, hogy elviselhessük önmagunkat.
Oidipusz nem egy ember, hanem az ember. Nem meghatározott jellemmel rendelkező egyéniség, akinek „tragikus” sorsa van. Ő az ember, aki felvállalja, hogy az önismeret útjára lép, kész magára vállalni az emberlét valódi királyságához vezető útjának fáradalmait. Oidipusz arra törekszik, hogy rátaláljon önmagára, és ezzel az igazságra. A pszichológusok régóta ismerik a projekció (kivetítés) folyamatát, melynek következtében az ember hajlamos harcias szembenállást tanúsítani a környezetében lévő személyek és témák iránt, gyakran anélkül, hogy belátná: saját magában rejlik a konfliktus és a probléma gyökere. Oidipusz tulajdonképpen tükör számunkra, és ha megértjük, hogy saját magunkat látjuk benne, előfordulhat, hogy története nemcsak megérint, hanem meg is rendít.
Jó (újra)olvasást az Antigoné-hoz és az Oidipusz-hoz!