Halottak napján elgondolkodtam, hogy miért is nincs halál-kultuszunk, miért nem kezeljük a halált az élet szerves részeként. Ennek kapcsán egészen messzire elkalandoztam, mert rájöttem, hogy kultúránknak mindig is volt transzcendens vonatkozása, de mi elvilágiasítottuk, szekularizáltuk „a kultúrát”, s anélkül, hogy észrevettük volna: ezzel tulajdonképpen magát a kultúrát vesztettük el.
A múlt mitológiája és kultusza azért tud sokkal többet nálunk az ember szellemi oldaláról, mert a régi kultúrákban az emberek teljesen ennek a területnek szentelték magukat. Mi az anyagra irányítottuk aktivitásunkat, és ott alkottunk óriási csodákat, egyúttal azonban lelkünk és szellemünk elkorcsosult.
A kultusz ugyanis lehetőséget adott az embernek arra, hogy feldolgozza és átélhetővé tegye a legkülönbözőbb tapasztalatmezőket, anélkül, hogy e tapasztalatok közepette elveszítené önmagát. A kultusz és a hozzá kapcsolódó rituálé lehetővé tette például a káosz, a vadság, a kábulat, a dühöngés, az őrület, az eksztázis és hasonlók átélését, a lét olyan területeinek megtapasztalását, amelyek ugyan ott szunnyadnak minden emberben, ám korunk nem kínál semmiféle keretet ahhoz, hogy ezek a lelki minőségek meg- és átélhetőek legyenek.
Világunk rendkívül fejlett játékokkal ellátott óvodává változott. Kultúránk teljes mértékig gyermeteg állapotban leledzik. Állandóan védelmet, biztonságot, támogatást, boldogulást, ápolást igénylünk, igényeink kielégítését követeljük, dicséretet és elismerést várunk minden lehetséges intézménytől. E kívánságokkal egyidejűleg azt is elvárjuk, hogy mentesüljünk és megkíméltessünk olyan dolgoktól, amelyek öröktől fogva a beavatás részei voltak: a szenvedés, a kínzás, a betegség, a borzalom és a halál.