110 éve, 1912. június 30-án született a legnagyobb magyar filmrendező, Szőts István, aki sose kaphatta meg azt az elismerést itthon, ami valójában megillette volna őt.
Két kultikus nagyjátékfilm: a Nyírő-adaptáció Emberek a havason, valamint a Móra-adaptáció Ének a búzamezőkről, továbbá egy tv-film, a Jókai-adaptáció Melyiket a kilenc közül maradt ránk örökül.
A fiatal, eredetileg festőnek készülő Szőts első játékfilmje, a vallás ősképeihez visszanyúló, balladai hangvételű Emberek a havason költői képekben mesél el egy tragikus történetet, mely az idilli természeti élet és a romlott civilizáció ellentétét hangsúlyozza ki, s nagy szerepet szán az erdélyi táj szépségének. Szőts realizmussal ábrázolja a társadalmi hierarchia alján élők kiszolgáltatott életét.
1942-ben a film elnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál művészeti kategória díját. Vittorio De Sica a vetítést követően közös forgatást ajánlott Szőtsnek, mert elemi erővel hatott rá a film stílusa. Az Emberek a havasont valószínűleg Roberto Rossellini is látta Velencében, de azért az mindenesetre biztosan tudható, Olaszországban úgy tanítják, hogy „az olasz neorealizmus kialakulásában nagy szerepe volt a vesztes háború okozta szenvedéseknek, az olasz fasizmus összeomlásának és az ellenállási mozgalom eseményeinek. Alkotóira komoly hatással voltak Balázs Béla írásai, a szovjet avantgárd művészeinek elméleti munkái, valamint a magyar Szőts István Emberek a havason című, Velencében is bemutatott filmje.”
Az Ének a búzamezőkről csak nagy nehézségek után, számos kompromisszum árán kaphatott zöld utat 1947-ben. Először a Horthy-rendszer ítélte túlságosan baloldalinak, később népieskedőnek, klerikálisnak bélyegezték, Rákosiék be is tiltották, csak a rendszerváltás után láthatta a nagyközönség. Szőts István következetesen képviselt alkotói függetlenségét egyik totalitárius politikai rendszer sem tolerálta.