A magyar színészképzésbe, a Főiskolára és a Nemzeti Stúdióba egyaránt Major Tamás hozta be a Sztanyiszlavszkij-módszert, amely hetven éve egyeduralkodó. A módszer lényeges alapeleme a színinövendékek személyiségének lebontása és újraépítése. A módszer köztudottan materialista alapokon működik.
De azt kevesen tudják, hogy a Sztaniszlavszkij-módszer nem más, mint a pavlov-i kondicionálás elméletnek gyakorlati alkalmazása a színészképzés területén. A színész hallgató különböző múltbeli emlékének előhívásával megtanulja, hogy hogyan hozza magát abba az állapotba, hogy HITELESEN átalakuljon azzá a karakterré, akit megformálni hivatott a szerepe és a rendező instrukciói alapján.
Pavlov a kondicionálás elméletét azon materialista elvek alapján dolgozta ki, miszerint az emberi lélek nem létezik. Amit mi annak vélünk, az csak egy extrán fejlett idegrendszerrel rendelkező állati tudategyüttes. Az ember egy ösztönök vezérelte lény, aki az egyedfejlődésnek egy magasabb szintjére jutva lépett ki az állati sorból, de ő és a környezete érdekében folyamatos fegyelmezésre szorul, mert az isteni erkölcsi érzék nem természetes, nem belső indíttatású velejárója.
Mivel lélek nincs, nincs azzal semmi baj, ha leépítjük a személyiséget, és újraprogramozzuk egy magasabb cél érdekében, a művészet oltárán áldozva ezzel.
Paradox módon a Sztanyiszlavszkij-módszer a szülőhazájában nem lett egyeduralkodó. Talán azért, mert ott nem olyan drasztikus eszközökkel került bevezetésre, mint nálunk, így a színészek és rendezők nem csak egy misztikus zseni csodamódszerét látták benne, hanem annak árnyoldalait is érzékelték. Sztaniszlavszkij első ellenlábasát, volt tanítványát, Vszevolod Mejerholdot bevallottan az a cél vezérelte a mester módszerével szemben kialakított saját színészképző metódusa kialakításában, hogy megőrizze a színészei egészségét és épelméjűségét. Először egzisztenciális ellehetetlenítés, majd konkrétan kivégzés lett annak a következménye, hogy bírálni merte Sztanyiszlavszkijt. De Bulgakov se járt jobban, aki a Színházi regény című befejezetlen művében szintén kritikával illette a „módszert”, és nevetségessé tette annak tiszteletre méltó atyját.
Ám a szovjet-orosz színházi élet szempontjából se Bulgakov, se Mejerhold áldozata nem volt hiábavaló. A kiállásuk nyomán sok színházcsináló mester tovább fejlesztette, amit Mejerhold elkezdett, vagy új módszereket dolgozott ki, melyekbe más formában építették be azokat az elemeket Sztaniszlavszkij rendszeréből, amelyek tartósan működőképesnek bizonyultak. Így annak az országnak a színházi élete sokszínű lett. Talán nem véletlen, hogy a mai napig az egyik leggazdagabb színházi kultúráról beszélhetünk a szovjet utódállamokban.
A Sztanyiszlavszkij-módszer geneziséről, ideológiájáról és káros hatásairól természetesen soha, senki nem beszél. Hiszen mi a színházban sosem beszélünk ideológiáról, csak arról ki tehetséges, ki nem. De egy-egy darab vagy karakter elemzése kapcsán azért fel szokott merülni az ideológiai háttér, és ilyenkor általában hangsúlyosan elhangzik, hogy az ateista a józan észben hisz, nem Istenben, a valódi művész pedig csak szabadelvű lehet, és teistának lenni annyit tesz, hogy az ember agymosott.
Ha nem fogadjuk el azt az ez idáig csak a művészbüfékben, félrészegen, kivagyiságból felvállalt gondolatot, hogy az igazi tehetség eleve materialista, mert a materialista a józan észben hisz, nem Istenben, a valódi művész csak szabados és szabadelvű lehet, és hogy vallásosnak lenni annyi, mint agymosottnak lenni, akkor a formállogika szabályai szerint nincs más magyarázat, mint az, hogy itt valami nagyon félrecsúszott.