Székely Gábor Vidnyánszky Attilának írt nyílt levelében ex cathedra kinyilvánította, hogy „Színházainkban, filmjeinkben a magyar emberek közérzetét kell kifejeznünk, a körülöttünk lévő világról kell árnyaltan gondolkodnunk. Ha ezt nem tesszük, hivatásunknak nem teszünk eleget. Az önmagunkban gyönyörködés szakmánk elárulása”.
Igen ez egy érvényes hitvallás, de mi van akkor, ha emellett egy művész egy más irányzatot képvisel? Mi van, ha esetleg valaki formálni szeretné a gondolatokat, vagy, ha ne adj isten egy másik rendező ünnepnek, rituálénak tekinti a színházat, vagy épp azt érzi küldetésének, hogy reményt, esetleg mintát, hősöket adjon az embereknek? Annyira jó lenne legalább egyszer heroizálni, nem deheroizálni, hogy az össztársadalmi traumák feldolgozásáról már ne is beszéljek!
Valami ilyesmi csodát vitt véghez a hetvenes évek végén Bujtor István egy olyan közegben, ahol a szakma és a kritika is szkeptikusan állt egy hazai bunyós-rendőrös vígjátékhoz, amikor feltételes módban beszéltek arról, hogy a film funkciója lehet a szórakoztatás is. Jól megtanították egyébként mindannyiunknak a leckét, nincs már igazi hős, „hullaház a lelkünk” ahogy Samuel Beckett Godot-ra várva című drámájában Vladimir mondja, nekünk Spiró Csirkefeje és Gobbi vénasszonya, meg a Portugál és Lengyel Feri jutott, meg szegény Platonov-Balkai sorsa, bár nincs mit rajta csodálkozni, hisz a kiskutyát is úgy tanítják szobatisztaságra, hogy újra és újra saját piszkába verik az orrát.
Egyszerűen zseniális ahogyan Bujtorék az elvtársak szeme láttára összekacsintottak a nézőkkel, ahogy a Pogány Madonna eltűnésének és leleplezésének jól felépített történetébe beleszövik a helyismeretnek, a gyakorlati érzéknek és az életidegenségnek, a személyes bátorságnak és a gyámoltalan félénkségnek, a könnyed szabatosságnak és a hivatali előírások rigorózus betartásának váltakozó sikerű küzdelmeit. A Bujtor István és Kern András által játszott nyomozók acsarkodásai, s a mögötte megbúvó társadalmi drámákra jellemző szociális érzékenység egyébként nem a mindig hivatkozott Piedone-filmek jellemzője volt, sokkal inkább a Különben dühbe jövünk operált vele, és az olasz neorealizmus erényeit csillogtatva bizonyította be, a habkönnyűnek tűnő vígjáték is mutathat fel komoly társadalomkritikát.
A mi balatoni szupernyomozónk valóban szuper: úgy bánik el ellenfeleivel, mintha aprófát hasogatna, észjárása fürge és határozott. Ám egy dologgal szemben tehetetlen: ha tehetségét nem ismerik el (jelesül épp hivatali főnöke), hanem csak „elnézik” neki kivételes adottságait és képességeit. Ilyenkor büszkén hagyja, hogy lelkét elöntse a szentimentalizmus, sört kortyolgat, és sértődötten félreáll. Persze (kényszerből) ismét a segítségét kérik. S a szupernyomozó ismét nekirugaszkodik: jön, lát, győz. Majd megint megpróbálják mellőzni, ő megint megsértődik, majd megint segítségét kérik... és ez így megy, miközben lopják-viszik a Pogány Madonnát.
Nem véletlenül készült három nagyjátékfilm folytatás még a kilencvenes évek elejéig, de sajnos a rendszerváltással Csöpi varázsa elillant. Megszűnt az áldott állapot, odalett az aranymetszés. De erről majd máskor.