20 évvel ezelőtt ezen a napon halt meg Gabi bácsi, a legendás zenebohóc. Világszámát mindenki ismerte, gyerekek, felnőttek egyaránt kívülről fújták: Van mááásik. Pedig nem volt, ő egyedülálló volt, utánozhatatlan. Tényleg csak Chaplinhez hasonlítható, illetve legendás karaktere Chaplin csavargójához volt csak mérhető. A zseniális Eötvös Gábor a vasfüggöny mögül tudott nemzetközi karriert építeni egy olyan bohóctréfával, mely mélyen emberi és mindannyiunk számára tökéletesen átélhető, éljünk bárhol a világban.
A kisember egy dallamot akar játszani a trombitáján, de nem csak a maga gyönyörűségére, hanem meg akarja vigasztalni vele az embereket. Ám fehér Pierrot, mint porondmester, mint a hatalom képviselője nem engedi, hogy muzsikáljon, elveszi a trombitáját. De a kisembernél mindig van egy másik hangszer, amit elő tud húzni a kabátjából addig-addig, míg végül Pierrot feladja és hagyja őt játszani. Így végül az állhatatos kisember győzelmével bizonyítja, hogy valamennyien szabadságra születtünk, hogy az ember elpusztíthatatlan.
1976-ban Vácon találkoztam Gabi bácsival. Dora nagyanyám mindig mesélte, hogy a „Muzik, cakcak” rokonunk, amit én természetesen óvodában, iskolában nagymellénnyel terjesztettem, minek köszönhetően elterjedt, hogy Gyurika „kicsit” nagyotmondó. Aztán az Eötvös Cirkusz nálunk lépett fel. Máig tremolózik a lábam, amikor eszembe jut hogyan léptünk be Gabi bácsiék lakókocsijába, ami a mi lakótelepi kétszobás lakásunkhoz képest rózsadombi luxus villának tűnt. Gabi bácsi és Mariska néni végtelenül aranyos, közvetlen volt, én mégse tudtam egy kukkot se kinyögni, nagyanyám hiába szorongatta – szokása szerint – a kezemet, megigézve bámultam csak. Ilyen kisugárzást, ilyen csodálatos erőt csak sokkal később Bessenyeinél, Sinkovitsnál, vagy épp Lukács Margitnál tapasztaltam. Tulajdonképpen ott, abban a lakókocsiban dőlt el a sorsom.