Tegnap nemcsak focirajongók számára értelmezhető, hihetetlen bravúrt ért el a magyar labdarúgó válogatott: idegenben 4:0-ra legyőzte a sokkal esélyesebb Anglia válogatottját.
Hihetetlen felszabadító érzés volt, ugyanis rájöttem, hogy nem az argentínai labdarúgó-világbajnokság nyitómérkőzése volt a legnagyobb trauma számomra a magyar labdarúgás kapcsán, hanem a nem sokkal előtte lejátszott angol-magyar barátságos mérkőzés, amiért most végre visszavágtunk!
1978 májusában, a világbajnoki selejtezők megnyerése után, úton az argentínai VB-re, előkészületi mérkőzést játszottunk a Wembley-ben, melyet 4-1-re elveszítettünk.
Az angol csapat, amelyik nem tudta kivívni a VB részvétel jogát, sikerre éhesen várt bennünket. Nem volt jó ötlet éppen egy ilyen ellenfelet választani az első VB találkozó előtt, fűtötte őket a bizonyítási vágy és a kiesés miatti elkeseredettség…
Nem voltunk egy „súlycsoportban” az angolokkal. Az első félidő végére kialakult 3:0-ás eredmény még hízelgő is volt számunkra. Szerencsénk volt, hogy a hazaiak „vérszomja” a második félidőre kicsit már csillapodott és egy kényelmesebb tempóra kapcsoltak. Lehetőségünk volt elkerülni egy megalázó (megalázóbb?) vereséget és legalább a szépítés összejött.
Nem volt ez a találkozó jó lélektani felkészítés a világbajnoki küzdelmek előtt, nem beszélve arról, hogy a sajtónak nem is volt igazán ideje az eredménnyel foglalkozni, mert a „hős”, VB-re kijutott futballisták vihették a nejeiket Londonba, akik közül párat bolti lopáson kaptak egy londoni áruházban!
Természetesen a rendszer igyekezett hamar elfeledtetni mindkét kínos incidenst, amiben azért nagy segítségére volt a világbajnokság nyitányán elszenvedett fiaskó.
De vissza a tegnap estéhez, hiszen ennyi év távlatából is édes a bosszú: szép volt fiúk!