Rendben, bármennyire is szeretném, nem úszom meg, hogy írjak az SzFE-ről meg Vidnyánszky-ról, hát lássuk!
Több, mint elgondolkodtató, miért van az, hogy a konzervatív, teista oldalon egyedül Vidnyánszky Attilát találjuk, aki a határon túlról, Beregszászról érkezett, nemzetközi sikerekkel a háta mögött.
Nyilván bárki mondhatja rá, hogy álláshalmozó, akinek személyében a kormány talált egy magát kritika nélkül felkentnek tartó, önjelölt megváltót, aki sértettségében egyszerűen bosszút akar állni az egész színházi szakmán, és be akar darálni mindenkit, aki nem fogadja el az egyeduralmát.
Pedig bármennyire is hihetetlen, egyszerűen csak arról van szó, hogy néhány, az SzFE-n végzett színészt leszámítva, aki neveltetése, családi háttere miatt istenhívő, a rendezők, dramaturgok, színházi programalkotók között ezen az oldalon ő az egyetlen diplomás – Enyedi Ildikót nem számítva, akinek teljesen véletlenül húsz évet kellett várnia két nagyjátékfilm között.
Már önmaga, a Vidnyánszky Attila személye elleni támadássorozat érvrendszere is bizonyítja, hogy a magyar színházi és filmes élet összezár, és senkit, konkrétan senkit nem enged be, aki nem azzal a világképpel rendelkezik, mint ők.
Ennek a problémának a gyökere sajnos a pártállami idők intellektuális einstandjából fakad, és azért nem oldódott meg még 30 évvel a rendszerváltás után sem, mert ez a belterjes közeg minden külső támadásnak már a lehetőségére is, a saját hatalmát féltve hibátlanul zárt össze. Egyszer mégis elszámolták magukat, mert amikor Vidnyánszky-t az első rendszerváltás-korabeli magyar reformer, a sokszor megfúrt, mindig újraéledő Csányi János még debreceni igazgatóként beemelte a rendszerbe, rés keletkezett a pajzsukon.
Álszent, és csak civileket megtéveszteni tudó dolog eljátszani az „itt tehetséges emberek nevelik a legtehetségesebb fiatalokat, és aki más mond, az egy frusztrált féltehetség” – jellegű szerepeket, mikor minden(!), igen, konkrétan minden szakmabeli tisztában van azzal, hogy a művészeti oktatás kevesebb, mint ötven százalékban szól a szakmai képzésről, sokkal inkább a kiválasztásról, a szakmai felkenésről szól.
Az SzFE – az államszocialista, marxista idők hagyományai alapján – egy végletekig központosított intézménye az egész ország filmes és színházi képzésének, nem kell atomfizikusnak lenni, hogy az ember észrevegye az összefüggéseket.
Székely Gábor Vidnyánszky Attilának írt, nagy port kavart nyílt levelében ex cathedra kinyilvánítja, hogy „Színházainkban, filmjeinkben a magyar emberek közérzetét kell kifejeznünk, a körülöttünk lévő világról kell árnyaltan gondolkodnunk. Ha ezt nem tesszük, hivatásunknak nem teszünk eleget. Az önmagunkban gyönyörködés szakmánk elárulása”.
Igen, ez egy érvényes hitvallás, de mi van akkor, ha e mellett egy művész egy más irányzatot képvisel? Mi van, ha esetleg valaki formálni szeretné a gondolatokat, vagy, ha ne adj isten, egy másik színházi rendező ünnepnek, rituálénak tekinti a színházat, vagy épp azt érzi küldetésének, hogy reményt, esetleg mintát, hősöket adjon az embereknek? Annyira szeretnék már legalább egyszer heroizálni, nem deheroizálni, hogy az össztársadalmi traumák feldolgozásáról már ne is beszéljek! Akkor mi elárulnánk a hivatásunkat? Akkor mi tisztességtelenek vagyunk? Vagy alkalmatlanok a pályára? Talán igen, talán nem. Ki dönti ezt el? Kinek van joga ítéletet alkotni egy művészről, hogy már túlcsordul benne az önszeretet, ami már egy székelygábori értelemben önmagában való gyönyörködésnek számít? Miért nem lehet mindezt a közönségre bízni? Hogyan lehetséges az SzFE kizárólag egyablakos struktúrájában ellentmondani ennek a robespierre-i szigort idéző ars poetica diktátumnak? Különösen, ha valaki itt elsőéves hallgató? Mennyire lesz valakiből önállóan gondolkodó művész, ha már az elején megalkuvásra kényszerül?
A rendszerváltoztatás óta eltelt 30 év alatt, többen megpróbálták már ezt a struktúrát megreformálni. A változás évében például maguk a hallgatók, amikor a születőben lévő új demokráciánk jegyében megalakult a HÖK. Az akkori reformerek a kommunista gyökerekre hivatkozva azt merték nyilatkozni, hogy szerintük nem legitim az akkori főiskola tanári kara, mert pártállami káderpolitika alapján szelektálódott itt minden tanár. A reformokból semmi nem lett, mert a lázadók az egyik pillanatról a másikra elálltak a követeléseiktől. Pedig mindössze annyi történt, hogy sok akkori nagyágyú mellett Törőcsik Mari véleményét is megtudakolták egy TV-műsorban. A művésznő pedig három nyilvánosan elhangzó, telitalálatnak bizonyuló mondattal leszerelte a lázadókat: „Nem értem, miről beszélnek ezek a különben aranyos gyerekek. Mi az, hogy nem legitim a tanári kar? Ha nem legitimek azok, akik felvették őket, akkor ők most legitimek?”
Azóta a forma áramvonalas, EU-konform lett, de a struktúra és a világnézet semmit nem változott.
Meglehetősen álságos egy nem demokratikus körülmények között kialakult rendszer bebetonozott viszonyainak a védelmében a demokráciára hivatkozva felháborodni azon, hogy a népképviseletnek elvárásai vannak egy olyan egyetem működésével kapcsolatban, amelyik központilag határozza meg egy egész ország két vezető hatásfokú művészetének a filmművészetnek és a színháznak a jövőjét.
A demokrácia helyett sokkal inkább egy sajátosan egyedi elitokrácia védelmének tűnik az egész.
Az egyetemi autonómia alapelvei eleve nem egy ilyen speciális helyzetű, ilyen végletesen szubjektív intézményre lettek kitalálva, arról nem is beszélve, hogy az SzFE nem úgy lett egy központi egyetem, hogy a legjobb volt, hanem egy önkényuralmi rendszer döntése nyomán. És valóban: jó eredményeket tud felmutatni. Persze, hiszen eleve ide jelentkezett mindenki. Mégis, hova jelentkezett volna? Mikor arra hivatkoznak, mekkora meghatározó géniuszokat adott ez az intézmény az országnak, sőt gyakran az egész európai kultúrának, akkor joggal várhatnak a mai tanárok is, mint az elődeikhez méltó örökösök elismerést, de a dolgot azért a helyén kell kezelni. A tehetség nem feltétlenül keverendő össze a tehetséges ember képzésének színvonalával.
Végezetül pedig mindenkinek csak annyit javaslok, hogy olvassa el a nyilvánosan hozzáférhető Bodó Viktor által jegyzett színészképzési tantervet. Aloha!